A Nagy Lények talánya

6.
Mielőtt észbe kaphattak volna, Crotesiust és Tardukot lerántották Homoki Cserkészükről. Körülöttük életre kelt az erdő, ágak nyúltak előre, hogy megragadják a két Agorit, és indák fonták körbe magukat rajtuk. Pár pillanat leforgása alatt a fákhoz lettek szegezve. Crotesius körbenézett a számtalan harcoson, akik teste egybeforrt az erdő fáival, és eltűnődött, talán ő is osztozni fog a sorsukban.
- Van egy kis késem, amit ásáshoz használok – mondta Tarduk. – Tán át tudom vágni az indákat, hogy kiszabaduljak.
Némi erőfeszítéssel, Tarduk kezébe vette a pengét, és mélyen belevájta az egyik indába. A növény azonnal válaszolt erre, s egyik kacsát a nyaka köré tekerve addig szorította, míg Tarduk már biztos volt benne, hogy elájul. Amíg a kését el nem eresztette, addig a nyomás nem enyhült.
- Úgy vélem, nem akarják, hogy elmenjünk – mondta.
Nem messze tőlük, egy kisebb ciklon leveleket sodort a levegőben. Egyre több és több növényi anyagot kapott fel a szél, mígnem a tisztás egy egész részét beterítette a levelek, indák és ágak heves tornádóban kavargó forgataga. Aztán egy lény lépett elő magából a viharból.
Tarduk első pillantásra azt hitte, az idegen teljesen növényekből áll. Magas volt és zöld, karjaiból és lábaiból tüskék meredtek, és mellkasát összefonódó gyökerek keresztezték. Szemei sötét smaragdzöldek voltak, szinte feketék. Karjai hosszúak, vastag kacsok tekeredtek rájuk, és további tövisek szolgáltak a karmaiként. Még a kardja is mintha egy zöld, növésben lévő dolog lett volna, noha éles és halálos volt.
Csak amikor jobban szemügyre vehette, akkor merültek fel Tarduk kételyei. Lehet, hogy ez a lény egy élő növényteremtmény, de talán csak a páncélzata keltette ezt a látszatot. Akárhogy is, Tarduk pontosan tudta, ki ő: a Dzsungel Elemi Lordja, a Növényvilág Mestere.
A jövevény ránézett Tardukra, aztán Crotesiusra, majd enyhén vállat vont, ami úgy hangzott, mint a gallyak törése, ha rájuk lépnek.
- Ti nem tudjátok az utat – mondta az Elemi Lord. – Nem veszem hasznotok.
Tarduk meg akarta kérdezni, mit értett pontosan ez alatt, de Crotesius hamarabb felszólalt:
- Honnan tudod, hogy nem tudjuk az utat? Szerinted miért vagyunk itt?
Te meg mit művelsz? gondolta Tarduk.
Az Elemi Lord odasétált Crotesiushoz, és tövises körmével végigkarcolta az Agori sisakját.
- Te tűz vagy – mondta. – A tűz csak a pusztításhoz ért. Én láttam, ahogy a tűz megkísérli átégetni az útvesztőt, és minduntalan kudarcot vall. – Tardukhoz fordult. – Egy véletlen folytán kerültetek ide, de te a Növények közé tartozol, Agori, úgyhogy elengedlek. A társadnak azonban maradnia kell, hogy a Pengék Erdejéhez csatlakozzon.
- Emlékszem rád – így Tarduk. – A háború előtt te vezetted a népem. Te végezted a termelést. Életet hoztál. Hogy ölhetsz csak úgy, mintha semmit sem jelentene?
Az indák váratlanul eleresztették Tardukot, aki az erdő talajára zuhant. Amikor feltekintett, az Elemi Lord szemei egyenest feléje izzottak.
- Jártál már valaha az erdő mélyén, Agori? – kérdezte. – Ott az élőlények örökös sötétben laknak, mivel a fák koronája nem engedi át a napfényt. Az indák megfojtják a fákat, kiszipolyozzák az életüket, hogy helyüket átvéve ők szerezhessék meg a fényt. Minden élő hasznot húz a másik halálából.
Tarduk halovány fényfoltot vett észre a távolban, az Elemi Lord mögött. Nem tudta, mi lehet az, de ha netán közeledő segítséget jelentett, folytatnia kellett a beszélgetést.
- Mi vagy te, hogy ezt teheted? – kérdezte.
- Egykoron harcos voltam, mint akik itt raboskodnak – válaszolt az Elemi Lord. – Aztán engem és öt fivéremet kiválasztották a Nagy Lények Spherus Magna falvainak dicsőséggel járó vezetésére. Megváltozatott minket az erejük, eggyé váltunk elemeinkkel, és páncélzatot meg fegyvereket kaptunk népünk védelmezésére. Nem voltunk többé olyanok, mint az Agori, vagy bárki más. A természet részei lettünk, éppoly jóindulatúak, nagylelkűek, könyörtelenek és közömbösek. Mi… - Az Elemi Lord szemei hirtelen kitágultak.
Érdes üvöltést hallatott, és körbeperdült haragjában. A háta mögött Kirbold tűnt fel, kezében egy fáklyával. Felgyújtotta a Crotesiust fogva tartó indákat, így az Agori ismét szabad volt. Ám az Elemi Lord megérezte teremtménye fájdalmát, és Tarduk hirtelen már nem is volt olyan biztos abban, hogy hármójuk közül akárki is kijut onnan élve.
- A fáklyát! – kiáltotta Tarduk. – Dobd el a fáklyát!
Kirbold elhajította a lángoló botot. Az Elemi Lord lábai előtt ért földet, a levelek közt. Narancs és sárga színű tűz lobbant fel, és felemésztette a körötte lévő növényzetet. Az Elemi Lordot másodpercek alatt körbevette az irányíthatatlan lángtenger.
- Futás! – kiáltott Crotesius.
A három Agori nekilódult, amilyen gyorsan csak tudott, fákat kerülgetve és sziklákat ugorva át. Csak Tarduk nézett vissza. Az Elemi Lordnak nyoma veszett. Nem halt meg, abban biztos volt, mindössze eltűnt, vissza az erdőbe. Bizonyára megsérült, de sokkal valószínűbb, hogy erejét szedte rendbe a tűz megfékezésére, mielőtt az elnyelné az erdőt.
Tarduk látta az égő fákat, bokrokat és indákat, mind azért, hogy ő és két barátja megmenekülhessenek, s elgondolkodott az Elemi Lord szavain: miszerint minden élő hasznot húz a másik halálából.
Ezek a szavak még hosszú ideig fognak visszhangozni Tarduk elméjében.

Fordította:Viktor24