A Skrall birodalom

1.
Tuma ijedten ébredt. Az alvás jót tett neki, ám a vele járó álmok egyáltalán nem hatottak rá nyugtatóan. Felült hát a sötét termében, és kitekintett az ablakán Bara Magna csillagfényes égboltjára.
Rá sosem voltak jellemzőek a mély gondolatok, a kételyek vagy az elmélkedés. A Skrall társadalomban – a természetből eredően vezéreknek és ádáz harcosoknak szánt népben – elfoglalt osztálya nem helyezett nagy hangsúlyt semminemű eszmefuttatásra. Az életük egyszerű alapokra épült: előrehaladni, hódítani, biztosítani a zsákmányt, aztán továbbmenni. Pontosan ez tette a Skrallt oly rettegett harcosokká a nagy háború során, és segített nekik egy törzsként átvészelni a Széttörést.
Miután a globális méretű katasztrófa elszakította őket otthonuktól, a Skrall elhatározta, lakhatóvá teszi a földet, ahová ragadtak – a Feketetüske-hegységtől északra fekvő, vulkanikus, instabil és veszedelmes területet. Noha pár térség feltérképezése még több tízezer év elteltével is túlságosan veszélyesnek bizonyult számukra, vitathatatlan uralmat alakítottak ki.
Aztán minden megváltozott. Harcosok egy új faja jelent meg: csöndes, halálos alakváltók, akik a puszta levegőből csaptak le, mielőtt ismét eltűntek volna. Tucatszám hullottak a Skrallok, akárcsak Tuma osztályának tagjai, mígnem egyedül maradt, hogy a törzs élére álljon. Habár ellentmondott természetének, Tuma végül is összegyűjtötte a Skrall sereget meg a szikla Agorit, és elvezette őket délre a Feketetüskéktől, új területek és a biztonság felé.
Tuma felkelt, és kisétált kunyhójából. Roxtus városában még az éjszaka közepén is nagy volt a jövés-menés. A Skrall osztagok folyamatos mozgásban voltak, és a kapuknál csontvadászok jelentek meg eladnivaló Glatorian és Vorox foglyokkal. A sivatagban összeszedett Agori rabok keményen dolgoztak az új falak felállításán és a Skrall vértezet meg fegyverek javításán. A munka sosem állt meg… Tuma tudta, hogy nem szabad megállnia.
Számos dolgot megtanult az utóbbi csaták során, amikor a viaskodás az Útvesztő-medencétől egész a Skrall tábor szívéig tombolt. Népe sosem telt be a területével, a védelmei fejlettségével, és hódítóútjuk alatt egy pillanatra sem habozhattak. Meglehet, a sivatag édeskevés erőforrást kínált eléjük, a birtokosának egyetlen dolgot mégis biztosított, amit minden vezér akart: teret a harcra. És egy nap majd újra beindulnak a küzdelmek, Tuma biztos volt ebben… egy nap majd azok, akik az északi hegyekben lakoznak, rájuk fognak találni.
Egyelőre azonban nyugodtan koncentrálhatott délre. Bara Magna falvai szétszóródtak, és egymással való kapcsolataik fokozatai a közömböstől a feszültig terjedtek. Kétséges, hogy képesek lennének kellő ellenállást felállítani, ha a Skrall azonnal rájuk támadni, ám Tumának a „kétséges” nem volt elég. Nem akarja megkockáztatni, hogy két tűz közé kerüljön: előtte a Glatoriannal és az Agorival, háta mögött a többi ellenségével. Amikor a Skrall készen áll a lecsapásra, Bara Magnának késznek kell lennie a bukásra.
Az egyik Skrall őrjárat vezére jelent meg előtte. Tuma gyorsan felmérte, és megjegyezte a kardja és pajzsa sérüléseit. A harcos ezen a kellő éjjelen küzdhetett.
- Jelents – csattant fel Tuma.
- A csontvadász támadások elszigetelték Tajunt – mondta a Skrall. – A küldöncöd találkozót tartott a vadászokkal, hogy lebeszélje őket Vulcanus kifosztásáról.
Tuma mosolyra fakadt.
- És ily mód garantálja, hogy a csontvadászok csak azért is megtegyék. Nagyszerű. Felvázolták már a terveiket?
A Skrall bólintott, és a batyujából előszedett egy pergamentekercset. Átadta Tumának, aki aztán kitekerte, és áttanulmányozta a rajta állókat. Egy pillanattal később visszanézett a harcosra.
- A csontvadászok ugye nem tudják, hogy nálunk van ez a másolat?
- Nem, uram – felelt a Skrall.
- Igaz tudod, ha rájönnék, hogy hazudsz… vagy netán tévedsz… a fejed Roxtus falait fogja díszíteni?
- Igen, uram.
- Kivel küzdtél meg ma éjjel? – kérdezte Tuma.
- Egy Glatoriannal a tűzfaluból és egy Vorox falkával, vezér – jelentette a Skrall. – Akkor támadtak ránk, amikor a Skrall folyótól északra leálltunk a sziklaparipáinkkal.
- És mind megöltétek, bizonyára – felelt Tuma.
A Skrall nem válaszolt.
Tuma szemei összeszűkültek.
- Miért nem?
- Elnyelte őket a homok.
Tuma közelebb hajolt.
- A Glatorian nem tűnik csak úgy el a homokban, katona. Miért nem látom a felszerelésed közt a vörös harcos páncélzatát?
A Skrall semmit sem szólt. Nem volt rá szükség. Tuma tudta, kivel futott össze a sivatagban – Malummal, Vulcanus falvának kitaszítottjával, akit elragadott a sivatagi őrület, és a Vorox-szal él. Malum a legveszedelmesebb harcosok közül való – ugyanis nem fél a haláltól, mivelhogy jelenlegi életéhez képest az is sokkal jobb lenne. Ádáz ellenfél lehet… ami azt jelenti, szövetségesnek sem utolsó.
- Szerezz új paripákat – parancsolta Tuma –, és vigyél egy tucat harcost magaddal. Azt akarom, hogy hozzátok elém Malumot, élve. Nélküle ne is térjetek vissza… remélem, emlékszel, mi történt, mikor a legutóbb csalódnom kellett egy őrjáratban.
A Skrall bólintott. A nyugati romok közt Cervatus könyve megtalálásával megbízott osztag üres kézzel érkezett vissza. Büntetőmunkával sújtották őket: a kétfejű Spikiteket kellett megetetniük a karámokban. A Spikitek pedig szokásukhoz híven az etetőkből is falatoztak.
- Máris hozzálátok – mondta a Skrall harcos.
Tuma az elbocsátás jeleként bólintott egyet. Ahogy a katona távozott, Tuma megfordult, és tekintetét az északi égboltra szegezte. Annak ellenére, hogy terve tökéletesen halad, szorongott. Egy pillanatra úgy vélte, a rég halott Skrallok kiáltásait és a leigázók fegyvereinek zörejét hallja, mintha múltjának csatái ismét lejátszódnának.
Nem most. Még nem, mondta magának. De egy nap… miután Bara Magna már elesett… a Skrall bosszút fog állni.

 
2.
A Skrall őrjárat hajnalban kelt útra. Célpontjuk, Malum, már a bestiaszerű Vorox-szal élt együtt, akik pedig köztudottan éjszakai vadászok. A nappalt alvással töltik a homok alatt, ahol kitűnő célpontok lehetnek a lesből támadásra.
Ennek dacára síri csönd fátyla lepte be az őrjárat tagjait. Bara Magna összes törzse közül egyedül a Vorox nem mutatott félelmet a Skrall iránt – talán mert barbár elméjük túl fejletlen ahhoz, hogy ismerje a félelmet, talán mert mivel egész életüket a pusztaságban töltötték, a halál gondolata nem adott nekik okot rettegni.
Az egység vezetője szemei az előttük magasodó buckákat figyelték. A Voroxok nevezetesek arról, milyen ügyesen képesek leplezni jelenlétüket, ha a szükségét érezték. Egy gyakorlott nyomkövető azonban kiderítheti, merre jártak. Alagútjaik árulkodó mintákat hagytak a homokban, mintha miniatűr ciklonok csaptak volna le. Az ilyen jelek nem jelentik mindig azt, hogy a Vorox közvetlenül a felszín alatt rejtőzik, mivel ha az egyik lyukon lemennek, feljöhetnek egy másikon. Ám a friss nyomok, amiket nem zavart meg a szél, jó esélyt adnak arra, hogy a Vorox valahol a közelben lakozik. És ahol ők vannak, onnan Malum sem lehet messze.
Észrevett valamit kicsit előrébb. Úgy festett, durván egy tucat alagutat ástak az egyik sziklakiszögellés alatti homokba. Nehéz volt megállapítani, mennyi idősek lehetnek, mivel a szikla révén védve voltak az időjárástól, mégis ez volt az első jel, amire a Skrall felfigyelt. Mi több, a közelben egy természetes barlang is fellelhető volt. Itt bújna meg talán Malum, hogy elkerülje a nappali forróságot?
Az őrjárat vezére feltartotta a kezét, hogy leállítsa a menetet. Jelzett az osztag egyik felének, vegyék körbe a bejáratokat, a többiek pedig maradjanak vele. Ideje volt csapdát állítani.
Fél tucat Skrall vágtatott fel a kiszögelléshez. Mihelyt odaértek, tovább mozogtak: sziklaparipáikkal előre-hátra lépdeltek a homokban. Ha Voroxok vannak odalenn, megérzik a talaj vibrációit. Függetlenül attól, hogy a zajforrás lehetséges étkezést vagy ellenfelet jelent – a kettő gyakran ugyanaz –, fel fognak jönni vizsgálódni.
Természetesen nem ugyanúgy jönnek a felszínre, ahogy lementek. A betolakodók háta mögött fognak előugrani a homokból, hogy onnan csapjanak le rájuk. Az osztag másik fele, akik az állataikat teljesen nyugton tartották, ezért maradt hátra. A hátbatámadás két játékosos játszma.
A Skrall várakozott.
Öt perc.
Tíz.
Húsz. A harcosok némelyike már kezdte gyanítani, hogy a Voroxok már réges-rég kereket oldottak a helyről.
Ekkor megkapták a válaszukat, de nem úgy, ahogy arra számítottak. A talaj hirtelen megnyílt a hátvéd Skrallok alatt, és paripáikkal együtt egy verembe zuhantak. A sziklához közeli Skrallok megfordultak, és bajtársaik felé vágtattak, ám ekkor két tucatnyi Vorox bújt elő az eredeti alagutakból. Bömbölve hajigálták megmunkálatlan dárdáikat a hátat fordított Skrall lovasok felé. Az egyik lándzsa egy sziklaparipa oldalába fúródott, és mind az állat, mind a lovasa a homokba bukott. A Voroxok máris ott teremtek a szerencsétlen harcos körül, mielőtt felkelhetett volna, és gondoskodtak róla, hogy fel se tudjon kelni többé.
A barlang bejáratában Malum jelent meg, és mosollyal az arcán figyelte a vérontást. Az előző éjszaka történtjei után csak egy bolond képzelte volna, hogy a Skrall eltekint a megtorlástól. A Vorox-szal épp annyi nyomot hagyatott hátra, hogy odacsalogassák az őrjáratot, a nélkül, hogy túl világossá tegyék a csapdát.
A Skrall őrség vezére és a harcosai sikeresen kimásztak a veremből, habár sziklaparipáikat hátrahagyták. Egy térdre borultak, és célra tartották Thornax kilövőiket, aztán tüzet nyitottak. A robbanékony, tövises golyók a Voroxra záporoztak, és jó párat leterítettek. A még mindig paripáikon lévő Skrallok megfordultak a nyergükben, és saját sortüzet nyitottak. A támadóik szétszóródtak.
A Skrallok összegyűltek, és felkészültek a rohamra. Váratlanul egy felbőgő kórus csapta meg a fülüket a hátuk mögül. Úgy 500 yardnyira tőlük, legalább 50 Vorox szökkent elő a föld alól. Az őrjárat vezére nem vesztegette az időt, arra parancsolta a gyalogos Skrallt, ugorjanak fel társaik sziklaparipáira. Aztán nekiindultak, figyelmen kívül hagyták a kis Vorox sereget, és Malumot meg a gyengébb első hadat vették célba.
- Magasra célozz! – kiáltotta a vezető.
A Skrall belevágtatott a Vorox csoportba, és lecsaptak rájuk pengéikkel. A hátul ülő katonák a kilövőikkel a Malum barlangja fölötti sziklákra tüzeltek. A lövések hatására egy kőomlás indult meg az ex-Glatorian felé, majd a kőrakás a földhöz szegezte őt. A hátuk mögött a Vorox tömeg közben egyre csak közeledett.
A Skrall, akinek sziklaparipáján a vezér is ült, összeroskadt, és leesett az állatról – egy Vorox kard állt a hátába. A vezér megragadta a gyeplőt, és a sziklákhoz vezényelte hátasát. Amikor megérkezett a csapdába esett Malumhoz, higgadtan leszállt, és a kilövőjét a Glatorian fejéhez szegezte.
- Vissza az üregekbe – kiabált a Vorox felé –, vagy ő meghal.
A vadak vagy felfogták, amit mondott, vagy nem – a Skrall sem tudta. Ám értették, mit látnak, és felismerték a hanglejtést. A Voroxok nem hátráltak meg, de nem is folytatták a támadást. Egyszerűen megálltak, és vártak.
- Csapjunk le most – szólt az egyik Skrall harcos. – Fizessenek meg a tetteikért.
- Kártevők, rosszabbak, mint a scarabax bogarak – így egy másik. – Irtsuk ki mindet!
Az osztag vezetője egyetértett. Gyűlölte a Voroxot. Túlságosan kiszámíthatatlanok és veszélyesek, hogy életben hagyják őket. Ám teljesíteni kellett a parancsot: Malumot vissza kell vinniük Roxtus városába, élve. Bőven lesz még idejük kielégíteni bosszúvágyukat, és elsöpörni a Voroxot.
- Elég legyen – parancsolta. Lenyúlt, a torkánál fogva megragadta az eszméletlen Malumot, és kirántotta a törmelék halom alól. – Megvan, amiért jöttünk. Malumot Tuma az igazság elé állítja… és majd ezeket a vadállatokat is, idővel.
Miután fölhajította paripája hátára Malum testét, a vezér is felszállt. Mihelyt feleszméltek, mi is történik, néhány Vorox támadásba lendült, de a Skrall Thornax lövedékei megfékezték őket. A többi meghátrált. Szomorúság látszott a szemeikben, amikor látták, hogy a Skrall ellovagol a vezetőjükkel? A sivatag vadjai képesek lennének ilyesfajta érzelmet érezni? Vagy csak előre rettegtek a naptól, amikor a Skrall visszatér őértük is?
Senki… még talán maga a Vorox sem… tudta a választ.

fordítás: Viktor24